SOMA – teszt

A játékot öt éven keresztül fejlesztette a csapat, mert olyan minőséget szerettek volna felmutatni, amihez kellett a hosszú, időteljes, minőségi munka. A Frictional Games előző két játéka, az Amnesia: The Dark Descent és a Penumbra már bebizonyította, hogy igenis rá tudja hozni a frászt az emberre - ez alól a SOMA sem kivétel.

A történetről nem szeretnénk külön mesélni, ugyanis spoilerezés nélkül szinte kivitelezhetetlenné válna, így rábízzuk mindenkire, hogy játék közben jöjjön rá, hogy mi miért és hogyan történik. Annyit azért elárulunk, hogy egy, a tenger alján elhelyezkedő állomáson, a Pathos-II-n tartózkodunk, egy lepusztult, romos és fura robotokkal teli területen. Nem tudjuk, hogy mi történt, hogy hova lett mindenki, illetve a robotok zavarodott személyisége – hiszen néhány embernek képzeli magát – is egy érdekesség a történetben. Mivel a sztori nem vezet minket konkrétan, hogy mit kell csinálni vagy, hogy merre kell menni, így aki valójában bele tudja élni magát a játékba, annál elképzelhető a szorongás és félelem érzete is. A játékmenetről elmondható, hogy a védekezést már az elején el is felejthetjük, minden egyes konfliktust meneküléssel és bújkálással kell megoldanunk – egy pici Outlast beütése van ilyen téren a játéknak – ennek ellenére vannak olyan ellenfelek a játékban, akik valójában segítenek, de nincs semmi arra utaló jel, hogy ki van velünk, s ki ellenünk. Ennek az lesz idővel az eredménye, hogy kialakul bennünk egy afféle paranoia érzet és már a legapróbb zajra is megrezdülünk és a végzetünket várjuk. A Frictional Games ezeknek köszönhetően megfelelt annak a célnak, amit kitűzött, hiszen sikerült úgy elérni a rettegést a játékosoknál, hogy nem kell olyan gyomorforgató dolgokat látnunk, melyek akár egy Fűrész-féle horrorfilmbe is beleillenének. Nem... itt mi vagyunk, teljesen egyedül.

Hang és kép

A SOMA egy saját fejlesztésű HPL Engine 3-asnak megfelelő környezetet jelenít meg: nincs hiányérzetünk, mégse dobjuk hanyatt magunk tőle. A hangulat remekül illeszkedik a képi megjelenítéséhez anélkül, hogy a motívumok, vagy a környezetünk ismétlődne, de többségben a helyszínek nagyon jól elkülönülnek egymástól. Minden ezen a gyönyörűségen dolgozó grafikus, hangmérnök megéri a pénzét, viszont külön szeretném kiemelni a szinkronszínészeket, ugyanis az akusztikus részre semmilyen negatívumot nem tudunk mondani. A félelem előkeltéséhez elengedhetetlen a statikus kisülésnek a hangja, a fémes csikorgások, a messziről hallatszódó, de tompa zajok mind azt érzékeltetik, hogy marhára nem vagyunk egyedül annak ellenére, hogy sehol egy élő ember. Van egy külön rész, ahol mindenki olyan hitelesen, átélve mondja a szövegét, hogy legszívesebben kifutnánk a világból, csak ne kelljen hallgatnunk azt.

Horror játék, nem csak horrort kedvelőknek

Évek óta arra vár minden fanatikus, hogy végre jöjjön egy olyan játék, mely nem a klasszikus sablonnal próbálja meg a frászt hozni ránk, hiszen a SOMA nem csak azért jó, mert paráztat néhány órát, hanem mert az ember tényleg elgondolkozik, hogy mi történt, az apró morajlások, a történet annyira bennünk marad, hogy még akkor is azon gondolkozunk, hogy mi fog történni, vagy hogy mi történt velünk, mikor már rég befejeztük a játékot. Azoknak szinte kötelező kipróbálni, akik szeretik a tényleg rémisztő horrorjátékokat, ám azok is nyugodtan játszhatnak vele, akik bármitől is képesek megijedni, hiszen egyik rész sem okoz szívinfarktust. Az, hogy a hideg ki fog rázni mindenkit, az garantált. Külön érdeme a fejlesztőknek, hogy a játék nincs telerakva párbeszédekkel, de a narratíva mégis tökéletesen működik.